14. fejezet: Miért?

/Bocsi, bocsi, bocsi... !!! Annyira sajnálom, hogy nem frissítettem tegnap, de most itt, van és csak ez a lényeg! Szerintem...!/

- Muszáj? - kérdezte halkan,és éreztem a hangjában a fájdalmat. Vajon miért? Sok dolog volt amit nem értettem
Félixben. Az elő az volt, hogy miért pont engem választott, mikor a világ összes nőjét megkaphatta volna. A második ez a tündéres dolog volt. Miért pont nekem, és miért pont akkor mondta el? És hogy-hogy ennyire akart? Mármint nem csak lelkileg, de fizikailag is. És biztos voltam benne hogy első eggyüttlétünket elméletben már lefuttatta az agyában.
De gyakorlatilag mikor vínája megtenni?-zakatolt az agyam, miközben felültem. Még mindig Félix férfiasságán ültem, de nem érdekelt a dolog. Csak ezek a kérdések zakatoltak bennem.
Miért?- hangzott a fejemben többször egymás után.
És csak vízhangzott. Félix is felült. Őt sem zavarta szokatlan közelségem. Egyszer csak kezei közé fogta az arcom, majd lassan, de mindent mondóan megcsókolt.
Nyögtem eggyet, majd feljajdultam:
- Elég! Tanulnuk kell, mert utánna beszélni akarok veled!-
szóltam hlkan, hogy a mama meg ne hallja.
-Rendben. - mondta, majd rámmosolygott.
A mosolya ugyan olyan huncut volt, mint mindíg.
Visszamosolyogtam rá.
Körül belül fél óra múlva készen is voltunk. A matekot
hagytuk utoljára, mert azt kellett a legtovább magyarázni.
Az ágy rövidebbik felénél térdeltünk egymás mellett.
Félix szinte egybeolvadt velem, olyan közel volt hozzám.
Felszólalt:
- Miről akartál beszélni?
- A tündéres dologról...-suttogtam.
- Mit szeretnél még tudni?-kérdezte megértően.
- Mikortól vagy tündér?-érdeklődtem.
- 1896 óta.
- De azt mondtad, hogy a papád 1980 akárhányban
vette az a pajtát.
- Emily! Most mondtam volna azt, hogy 1789-ben?
Kicsit megijedtél volna nem?
- De, igaz. Akkor most összesen hány éves vagy?
- Hát, 1896-ban voltam 15 éves. Abban az évben
váltam tündérré. Ami azt jelenti, hogy... - hagyta félbe a mondatot. Tőlem nem tudta befejezni. A mondat végét nekem kellett kimondani.
- 130. Kereken. -majd befejeztem a beszédem. Elállt a szavam. Egy betű nem jött ki a torkomon.
- Pontosan. Pontosan október 4.-én.
- Tudom. Benne volt az évkönyvben tavaly.
- Menjek? Kell egy kis idő? Dolgozd fel! - mondta halkan, majd felállt mellőlem. Lassan az ajtó felé fordult. Nem engedhettem, hogy elmenjen. Elkaptam a csuklóját, és ugyan azzal a lendülettel, felálltam. A szemébe néztem.
- Na ide figyelj Félix Jost! Marhára nem érdekel, hogy mi, vagy, hogy hány éves vagy, vagy akármi más.
Szeretlek, és ezt nem felejtheted el! Megértetted?
- Nem tudod mennyire szeretlek. - súgta, de a mondat végét már alig értettem, mert a szemébe könnyek szöktek.
Szorosan ölelt, és szerelmesen csókolt. Szeretek szerelmes lenni. Nem mintha olyan sokszor lettem volna eddig szerelmes. De
kifejezetten jó érzés. A szerelem egy olyan dolog, amitől az ember nem akar este aludni, mert úgy gondolja, hogy a valóság még az álmoknál is jobb. És ezt saját tapasztalatból tudom. Persze csak akkor ha az ember valaki olyat szeret, akit érdemes szeretni. Valaki olyat, mint Félix. Felszólaltam:
- Mmm... Miért?
- Mit miért? - kérdezett vissza.
- Miért vagy velem? Mármint miért pont engem?
Tudod... Miért pont engem szeretsz?
- Őszintén? Fogalmam sincs! - és a két mondat között
olyan hosszú hatásszünetet tartott, hogy majdnem megszólaltam - ,,Na! Igen őszintén!" - de ezek után a mondatok után már annyira nem érdekelt semmi.
Csak az, hogy ott volt. Ott volt velem. Csak ez számított.