A Merkúr sötét oldalán /A.M.S.O./
/Sziasztok olvasók! Újra itt! Egy kis információ: A történet Félix szemszögéből íródik tovább, pár nappal az Emilyvel töltött 24 óra után... ;) Jó olvasást ! /
1. fejezet: Ajándék
A hatalmas kirakatban szebbnél szebb gyöngysorok, karperecek, fülbevalók, és gyűrűk csillogtak a napfényben. Valami olyat kerestem, ami tökéletes illik hozzá, és a szerelmemet is kifejezi. Szemem hihetetlen gyorsasággal pörgött végig az összes fényes ékszereken. Mind olyan kifinomult, és nőies. Tudtam, ilyet soha nem venne fel. Nem az a fajta. Elindultam a bejárat felé, remélve, hogy bent valami megfelelőt találok.
Belépve a boltba, szinte kétségbe esve pillantottam körbe, a milliónyinak tűnő csecsebecse között. A pult mögött, egy fehér inges hölgy, széles mosollyal bámult rám. Visszamosolyogtam, mire a lány arca belepirult. Automatikusan Emily jutott róla eszembe, hiszen elég volt csak rá néznem, és máris tűzvörössé színeződtek pírjai. Ahogy közelebb léptem a pulthoz, a kisasszony idegesen kezdte dörzsölgetni blúza gallérját.
- Elnézést hölgyem. - mondtam - Ajándékot keresek a kedvesem számára. Lehetőleg fehér aranyat.
- Parancsoljon, uram. Ezek mind fehér aranyból készültek. - szólt halkan, a világos barna hajú eladólány, most már kicsit szomorkásabban.
Elém tolt, egy hatalmas fekete tálcát, ami tele volt mindenféle ékszerrel. Még brosst, és bokaláncot is véltem felismerni rajta. De volt még ott hajtű, és apró, gyöngyökkel kirakott táska csat is.
Teljesen elveszettnek éreztem magam. Aztán a szemem elé került, a tökéletes darab. Apró, fehér arany gyűrű. Szív alakú fejrésszel. Pont bele fértek a neveink kezdőbetűi. :
- Ezt szeretném. - jelentettem ki, egy bájosnak ígérkező mosoly kíséretében. - De lenne egy kérésem. Meg lehetne oldani, hogy a szívbe gravírozzanak egy E, és egy F betűt? - kérdeztem.
- Mindjárt megkérdezem önnek. - mondta a lány kedvesen, majd eltűnt egy ajtón át. Úgy gondoltam egy hátsó terem lehet, ahol a gravírozást, és a javítást készítik.
A hölgy kecses mozdulatokkal tért vissza, és mint jó megfigyelő észrevettem, hogy blúzának egyik gombja, ki volt gombolva. Magamban elmosolyodtam, mennyire kétségbe esetten kereshet egy férfit, hogy ha még egy olyannak is kigombolkozik, aki a barátnőjének keres ajándékot. Ráadásul gyűrűt vesz neki. Sajnáltam az ilyen nőket. De valamilyen szinten örültem is neki, hogy szerelmem nem ilyen.
A hölgy még gondolkozott egy kicsit, majd megszólalt:
- Mikorra kéri a gravírozást? - kérdezte.
- Holnapra, el tudják készíteni? - kérdeztem válaszként.
- Természetesen uram.
- Remek, holnapra érte jövök.
- Az ára nem is érdekli? - kérdezte meglepve.
- Semmi nem drága, ha Róla van szó. - mondtam egyszerűen.
/Sziasztok! Újra itt! Lemaradtam, hát pótoltam, és kaptatok egy kis bónuszt is, az ünnepekre. Viszont nekem így többet kell írnom :P Kicsit lemaradtam. :D Nem baj, JÓ OLVASÁST!
/Bocsi lányok, kicsit késtem, mert tegnap lefagyott a gépem! :O
Viszont most itt van, frissen és üdén!
Olvassátok élvezettel! :D /
2. fejezet: Otthon, édes otthon
Hazafelé, csak az járt a fejemben, hogy vajon mit fog hozzá szólni. Alig vártam a születésnapját, nem is voltam biztos benne, hogy ki fogom addig bírni. Arra is gondoltam, hogy lehet, elő-ajándékként kellene oda adni neki, és igazi ajándéknak, pedig valamit, ami még ennél is különlegesebb. Viszont abban kételkedtem, hogy találok valamit, ami még ennél is különlegesebb lett volna. Így ez az ötlet igen gyorsan elhagyta, az átgondolandó státuszt a fejemben.
A következő pillanatban, már arra figyeltem fel, hogy nyitom a bejárati ajtót. A hatalmas, sötétbarna diófa-ajtó hang nélkül nyílt ki előttem, hogy beengedjen mézszínűre festett előszobánkba. A velem szemben lévő nyitott ablakon keresztül láttam, hogy családom tagjai, kupaktanács szerűen ülték körbe a nagy kör-asztalt.
Hirtelen aggodalom ült ki apám arcára, amikor felemelte a fejét, hogy rám nézzen. Arckifejezése láttán kétségbeesés fogott el. Ezt a két érzést soha nem szerettem párosítani. Szinte remegő térdekkel lépkedtem le a lépcsőn, a verőfényes napsütésbe. Vero arcán bűnbánás villant át. Arra gondoltam, valami rosszat tehettem, amit Vero kikotyogott apának, és most azért aggódik, hogy fogok hozzá állni, húgom tevékenységeihez. Most már enyhe kíváncsiság is lappangott a kétségbeesés mögött.
- Fiam! Kérlek, ülj le közénk! - szólt apám, az egyetlen üres szék felé intve. Konkrétan magával szemben. - Beszélnem kell veled, és a húgoddal. - mondta halkabban. Erősen célozva rá, hogy a többiek mehetnek. Erőteljes pillantást vetett bűnbánó arcú húgomra.
- Hallgatlak. - jelentettem ki. Rápillantottam Verora, aki szinte pánikba esve fürkészte édesapánk arcát. Fogalmam sem volt róla, vajon mit művelt, hisz szinte egész héten vele voltam. Nem igazán emlékszem semmilyen zűrre vele kapcsolatban.
- Álmot láttam Félix. - suttogta Vero, kétségbe esve.
- Rendben. Pontosan mond el, hogy milyen környéken voltál. Írj le minden embert. – mondtam a szokásos szöveget.
- Nem emberek. – krákogta édesapám, idő közben berekedt – Vámpírok, és kutyák.
Furcsán hallgattam. Vámpírok és vérfarkasok? – gondoltam – Minek jönnének azok közénk? Bambán meredtem előre. Majd összerezzentem, amikor Veroniká a vállamra tette apró, puha kezét. Halkan, még mindig zavartan beszélt:
- London. A kikötőben. Halas ládák, és hálók mindenütt. Szakadt külsejű lények. Embernek látszanak ugyan, de a szaguk elárulja őket. Harmincan, vagy többen vannak. Összefolynak, nem tudom megmondani pontosan. – behunyta kék szemeit – Csendben vannak. Csak páran beszélgetnek. Vérszívók, és kutyák egyaránt.
- Miért verődhettek össze? – kérdeztem apámhoz fordulva.
- Fogalmam sincs. De ide tartanak. Észak- Kelet felől érkeztek Londonba. – mondta a végére elcsendesülve.
Azon gondolkodtam, hogy vajon bele tudok-e mászni az egyikbe?
- Vero adj egy részletes leírást!
- Melyikről? – kérdezte nyugodtabb hangon.
- Mindegy. – mondtam komoran.
Vero sorolni kezdte a külső tulajdonságokat, mire én csukott szemmel próbáltam magam elé képzelni a férfit. Mikor a húgom elhallgatott, nagy levegőt vettem, és…
/Sziasztok! Újra itt! Lemaradtam, hát pótoltam, és kaptatok egy kis bónuszt is, az ünnepekre. Viszont nekem így többet kell írnom :P Kicsit lemaradtam. :D Nem baj, JÓ OLVASÁST!
U.i.: Békés, Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak, és látogatómnak! XoXo:Tamina/
3. fejezet: Okok
Szürke, ködös, hideg idő volt a kikötőben. Sokan álltunk egy helyen. A lények izegtek, mozogtak körülöttem. Olyan volt, mint egy hangyaboly. Páran diskuráltak a hátam mögött. Próbáltam kiragadni részleteket a mondandójukból. Beszéltek a Merkúróról, a Vámpír Rendről, és a Farkas Tanácsról is.
Próbáltam elvegyülni, nem feltűnősködni, de sajna még nem volt alkalmam vámpírba mászni, így nem tudtam, hogy viselkednek. Találtam tőlem nem messze egy öregurat. Nyugodt volt, és szörnyen lassú. Kifinomult tempóban, krákogva beszélt. Az öregkor jelei. – gondoltam.
Megpróbáltam utánozni. Gyanakvóan pillantgattam körbe. Kevésbé lehettem feltűnő, de azért egy farkas csak kiszúrt. Vállas, kreol bőrű alak, izmai dagadtak a mozdulataitól. Mintha egy szikla közeledett volna felém. Nem volt éppen ijesztő, de a borzongást éreztem.
- Mi a neved? – kérdezte. Hangja, mint a mennydörgés.
- Adam. – hazudtam könnyedén. Gyakorlat teszi…
- Melyik klán tagja vagy? – faggatott tovább.
- Ír. – kezdett elegem lenni belőle.
A testes férfi közelebb lépett, végigmért, majd kezet nyújtott. Megragadtam a mancsát, és megráztam. Nem voltam meglepődve erején. Beszélgetni kezdtünk, s szóba keveredett a vegyülés oka is.
- A tanácsosok kitalálták, hogy együtt kell támadást indítanunk. – mondta.
- Igen, de ez azért még sem fair, nem igaz? – taktikáztam.
- Szerintem éppen ideje, hogy véget vessünk a bolond varázspor köhögőknek. – szitkozódott, majd a betonra köpött.
- Szóval hova is indítunk támadást? Hirtelen nem jut eszembe a város neve. – majd a homlokomhoz emeltem a tenyerem.
- Lovelake-et támadjuk először. – kaptam a választ.
A következő pillanatban erős szúrást éreztem a mellkasomon. Szédülni kezdtem, de nem vesztettem eszméletem. Tudtam, hogy a rohadt vámpír ki akar lökni. Engednem kellett, vagy lelepleződöm. Elhagytam a testet, és nagy levegőt vettem. Mire kinyitottam a szemem, már a kertünkben voltam, lent a füvön. Leestem a székről.
Amikor észrevettem aggódó apám, és kétségek közt vergődő testvérem, gyorsan felpattantam. Felállítottam a velem együtt eldőlt széket, majd átsuhantam az asztal másik oldalára. El, a pásztázó tekintetek elől.
- Az indokot nem mondták, de biztos, hogy Lovelake-et akarják porrá zúzni. – mondtam.
- - Micsoda? – csattant fel Vero.
- - Amint mondtam. A farkasok és a vámpírok ellenünk fordultak.
- - De mi okuk lenne erre? – kérdezte apám, arcáról a keszekuszaságot olvastam le.
- - Fogalmam sincs. – mondtam egyszerűen.
4. fejezet: Virágok
Valamivel ki kellett ürítsem a fejem. Ezért elhatároztam, hogy virágot veszek a jövendőbeli családom női tagjainak. Felültem a motoromra, és már hajtottam is. Végig a Londoni kikötő járt az eszemben. Ugyan akkor sokszor beugrott Emily arca is. Nem hiába, a szerelem a fajomtól függetlenül is hatással van rám, és az elmémre.
Majdnem túlmentem az öreg, roskadozó, mégis csodaszép épületen, melynek tetejére hatalmas betűkkel VIRÁGBOLT volt mázolva. Kicsit megnyugodtam, a süvítő levegő lehűtötte az arcomat, rózsás foltokat csalva rá. Tudtam mire számítsak, amikor belépek, mégis meglepetésként ért, a nagy…
- - Félix, - hallottam a nevemet, a kis csengettyűk csörömpölésébe szúrva – fiam, mi szél hozott?
- - Kezét csókolom, Mrs. Ficzpatrik! Hogy tetszik lenni? – formaságok.
- - Köszönöm szépen, megvagyok. – hangzott a válasz.
A nénike lassan kidöcögött a kiszolgáló pult mögül, majd vaskos karjait körém fonta. Éppen hogy felért a kulcscsontomig. Fehér, lepelszerű kendő volt rajta, ami a bokájáig ért. Ősz haját, kék hajtűjével fogta kontyba. Ha hiszitek, ha nem, ez a nő, valaha Salysbury legcsinosabb nőcskéje volt.
Jó magam is összeszűrtem vele párszor a levet, de akkoriban még George Harryson-nak hívtak errefelé. A jól menő bankár, és kecses párja mindig a bálok középpontjában állt. Szép nő volt, meg kell hagyni.
Furcsa érzés viszontlátni, és tudni, hogy az idő eljárt felette. És érezni a súlyát a tetteimnek. Nehogy rossz forduljon meg bennetek, egyszer sem voltam vele együtt! Ahhoz túl makulátlan volt. Nekem pedig kellett a jó hírneve. Gonosz dolog volt, meg is bántam, de nem utálkozva váltunk el. Egy jól megrendezett, halállal járó baleset, mindent elintéz.
- - Hát te hogy vagy, édes fiam? – folytatta Evelyn.
- - Egészségben, szerelemben. – mosolyogtam vissza rá.
- - Nocsak, nocsak. Téged is elkaptak. – mondta köhögősen nevetve.
- - Ideje volt már! – hangzott egy lágyabb hang a hátsó, függönnyel elválasztott helységből.
- - Serene – (Szerén) mondtam keservesen mosolyogva – hogy szolgál a kedves egészsége?
- - Jól, jól, köszönöm. – hangzott a válasz.
Majd a függöny félrelebbent, és egy csábosan mosolygó, ringó derekú nő lépett ki rajta. Fekete, göndör haja a vállára omlott, dekoltázsából túl sok mutatkozott. Csípőjére támasztva tartott egy kosarat, melyben frissen vágott, vörös rózsák feküdtek, szépen sorban.
- - Na, jellemző… - halk morgás hagyta el Evelyn ajkait – na és mond csak, - fordult hozzám – mit szeretnél?
- - Virágot. – feleltem mosolyogva.
- - Jó-jó, de milyen virágot? – kérdezte.
- - Rózsát – jelentőségteljes pillantást vetettem Serene-re – két csokorban. Az egyikbe 6 szálat, a másikba hármat tegyen, kérem.
- Máris adom. – majd a lánya felé sétált, aki még mindig engem fixírozott. Elvette tőle a kosarat, majd csomagolni kezdte a virágokat.
5. fejezet: Második otthonom
A rózsákat a csomagtartóba tettem, nehogy összetörjem őket. Olyan gyorsan hajtottam, ahogy csak tudtam, és közel húsz perc robogózás után, már kedvesem háza előtt álltam. Lepattantam a járgányomról, felnyitottam a csomagtartót, és kivettem a csokrokat. Felszaladtam a járdán, majd kopogásra emeltem a kezem.
Abban a pillanatban az ajtó kinyílt, és egy Hans nevű fiatal férfi állt előttem. Vörös haját hanyagul fésülte oldalra, állán már megjelent egy kis borosta. Zöld felső volt rajta, és egy farmer. Furcsának találtam, hogy mától nem feketében járt.
Hunyorogva mosolygott rám, végigmért, majd egy szót sem szólva, beinvitált. Kézmozdulatai művésziességre utaltak. Színészpalánta.
- - Emily! Félix… - Shila be sem fejezhette a mondatot, hangosan dübörgő léptekkel száguldott lefelé a lánya, a lépcsőn.
- - Félix! – nem lihegett, ez inkább olyan örömkiáltás volt.
- - Szia. – mondtam mosolyogva.
A karjaim közé vetette magát, és szorosan ölelt. Illata megtöltötte az orromat. Bőrének selymes tapintása elszabadította a képzeletem. Öleltem, és boldog voltam, hogy ismét a karjaim között tarthatom.
A nyaka egyik oldaláról hátrasepertem hosszú, édes illatú haját, és a nyakába csókoltam. Megborzongott, mire én elmosolyodtam. Halk sóhaj hagyta el ajkait, amiről érdekes dolgok jutottak eszembe. 24 óra…
Elengedtem, mire kezei közé fogta az arcomat. Féltem, hogy meg fog csókolni, hiszen még sohasem tártuk fel kívülállók előtt a szerelmi rítusainkat. A szememből valószínűleg kiolvasta, mire gondoltam, mert elengedte az arcomat, és Shilára mosolygott.
Elővettem az eddig hátam mögött rejtegetett csokrokat, és Shila felé vettem az irányt. Hans még mindig az ajtóban állt, és őszintén szólva eléggé furán nézett rám. Nem tudtam mire vélni.
Mosolyogva értem oda Shilához, aki a mellkasához kapott, amikor meglátott engem a rózsákkal. Átnyújtottam őket, ő pedig csak annyit hebegett-habogott, hogy nem tudja, mit mondjon. Aztán rám vigyorgott.
Emily is kivillantotta fehér fogait, de neki nem adtam oda a virágokat. Megfogtam a kezét, és a szobája felé húztam. Felmentünk a lépcsőn, majd be az ajtón.
- - Szia. – mondta, majd megcsókolt, úgy ahogyan még azelőtt soha – Kedves volt.
- - Tudom, neked is hoztam. – mondtam, majd átadtam a csokrot.
- - Ó… de hát ez gyönyörű, - csillogtak a szemei – köszönöm.
Édes csókja rabul ejtett, nem kaphattam belőle eleget. Akartam még és még. Érezni akartam magam mellett a nap minden percében. Vele akartam lenni, hallgatni a szívverését, és számolni a lélegzetvételét. Minden porcikáját imádtam. Még azt is, amiről azt sem tudta, hogy létezik.
Ugyanakkor fogalmam sem volt róla, hogyan mondjam majd el neki az igazat. Az igazat mindenről. Mindvégig védeni akartam, de ki lett választva. Nem akarom őt a sorainkban tudni. Azt akarom, hogy ember maradjon, és éljen, amíg teheti. Nem élhet át minden hozzátartozóját…
6. fejezet: Pánikolok, pánikolok…
Karjait nyakam köré fonta, és úgy csókolt tovább. Lassan, de biztosan hátrálni kezdett. Az ágy már csak pár lépésnyire volt tőlünk, amikor eszembe ötlött egy gondolat. Megfogtam a derekát, és elsuhantam az ágyig. Kedvesemet a hátára fektettem, én magam rajta feküdtem. Lábait a derekamra kulcsolta, de még mindig nem engedett. Sőt…
Karjait nyakam köré fonta, és úgy csókolt tovább. Lassan, de biztosan hátrálni kezdett. Az ágy már csak pár lépésnyire volt tőlünk, amikor eszembe ötlött egy gondolat. Megfogtam a derekát, és elsuhantam az ágyig. Kedvesemet a hátára fektettem, én magam rajta feküdtem. Lábait a derekamra kulcsolta, de még mindig nem engedett. Sőt…
Hevesebben csókolt, mint azelőtt, lélegzete ki-kihagyott. Nem akartam szívinfarktust előidézni nála, így finoman bontakoztam ki a csókból. Iszonyatosan fájt, hogy akár egy percre is eltávolodjak tőle, de nem lehettem önző. Nem ölhettem meg… És nekem sem ártott az oxigén, valljuk be.
- Mi az? – kérdezte, miután egy pár percig az arcát fürkésztem. Gondolkodnom kellett…
- Semmi, semmi. – mondtam, majd leszálltam róla, és az ágy szélére ültem.
- Látom, hogy valami nem jó. Talán túlmentem egy határon? – kérdezte bűnbánóan.
- Nem, dehogy is. – tenyeremet arcára tapasztottam, majd közelebb húztam. Megcsókoltam.
- Akkor jó. – mondta – De valami nyomaszt, látom a szemedben.
- Csak vannak dolgok, amiket nehéz… elmondanom neked.
- Nem kell félned, én megértem majd. – mondta, majd ő is felült. Rám mosolygott.
-Gondolom. Mint amikor kiderült, hogy Hans mágus, ugye? – kérdeztem ironikusan.
- Ne legyél ilyen izé! – mosolyogva vállon csapott.
A nyakamba kapott, és az ágyra rántott. Rám mászott, és az arcunk majdnem összeért. Szinte csókolózva beszélgettünk tovább.
- De, - aggodalmasra váltott az arckifejezése – ugye ez nem egy újabb csodalény?
- Nem. – válaszoltam – Ez rosszabb.
- Te jó ég! – kiáltott fel, majd ellökte magát az ágytól, és felállt.
Egyből járkálni kezdett, kezét a csípőjére rakta. Az a tipikus problémázós testtartás. Felálltam, és megfogtam a vállát. A szemébe néztem.
- Hajlandó vagy lenyugodni? – kérdeztem higgadtan.
- Nem. – mondta egy oktávval feljebb – Pánikolok, pánikolok…
- Nem kell pánikolni. – hazudtam, pedig jómagam is pánikoltam volna – Nincs semmi baj.
- De én pánikolok, pánikolok… - hisztérika volt ilyenkor.
Megelégeltem a pánikolást, ezért magamhoz rántottam, és hevesen megcsókoltam az idegességtől kiszáradt ajkait. Mint a méz. – gondoltam. Amikor készen álltam rá, hogy elválasszam ajkainkat, hátrébb húztam a fejem.
- Jobban vagy? – kérdeztem Emilyt. Karjait csípőmön nyugtatta, hátul összekulcsolva.
- Határozottan nem pánikolok. – mondta, majd harsányan nevetni kezdett. Én is.
- Még soha nem hallottalak így nevetni. – mondta mosolyogva.
- Mert még soha nem viselkedtél ilyen röhejesen. – hajába túrtam ujjaim, és fejét a mellkasomra szorítottam.
- Hhh… - sóhajtottam – Szeretlek, Emily.
- Én is téged. – felnézett rám, a szemembe.
Csókunk lágy volt, és mégis kemény. Törhetetlen. Érezte, hogy nemsokára el kell szakadnunk egymástól egy időre. Még ha nem is tudta miért, a lelke mélyén sejtette, a közeledő búcsút…
7. fejezet: Bonyodalom…
Hazafelé indultam éppen, hiszen Shila nem engedte, hogy hétköznap Emily-vel aludjak. Ezért felültem a robogómra, és pár perc múlva otthon is voltam.
A szürkésbarna, robosztus épület ajtaja, mint mindig, most sem volt kulcsra zárva. Külső, kerti kapunk nem volt. A ház háta mögött az erdőbe nyúlt a birtokunk. Az épületnek két emelete volt, felül a testvéreimé, és a saját szobám volt. Az alsó szinten a szüleink aludtak.
Beléptem az ajtón, és észrevettem, hogy senki sincs otthon. A konyhába léptem, az egyik gránit konyhapulton, ezüstös színű levélpapírra e pár sor volt írva:
Színházi előadásra mentünk. London messze van. Holnap délután jövünk.
Vigyázz magadra!
Csókol: Korinna
Nem értettem miért nem a telepátiával közölte ezt velem, édesanyám. Nem foglalkoztam túl sokat ezzel a gondolattal, de azért annyit én is sejtettem, hogy marhára nem színházba mentek.
London. Kikötő. Álom. Támadás. Halihó! – fütyült egy hang a fejemben.
Felmentem a szobámba, mondván: elmegyek zuhanyozni.
Este hét lehetett, amikor hirtelen megváltozott az időjárás. Heves szél támadt, és az ablaknak csapkodta a fák lombjait. Furának tartottam, és dejavum is lett tőle hirtelen. Annyira ismerős érzés fogott el.
A következő pillanatban a lépcsőn álltam, és bekapcsolt a lejátszó. Számomra jól ismert dal csendült fel: Sia-My love. Erre a dalra táncoltam utoljára Kathleen-nel.
Aztán természetesen minden megváltozott, csak úgy, mint ahogy az egy rossz romantikus regényben lenni szokott.
A főhőst elhagyja hűn szeretett kedvese, egy másik férfiért, aki még csak meg sem becsüli a lányt. Aztán a hősünk évekig arra törekszik, hogy visszaszerezze lányt.
Pontosan így volt. Csakhogy nekem nem jött össze a visszaszerzős rész. Kathleen-nel nagyon sokáig együtt voltunk. Aztán egyszerre távolodni kezdett tőlem. A végén egy másik férfi karjaiban kötött ki.
Anthony.
Ahogy magamban kimondtam a nevet, ökölbe szorult a kezem. Megrázott egy görcs.
Halk suhogás hallatszott, nem messze tőlem. A konyha felé fordultam, le a lépcsőn. Lefutottam, és az étkezőben találtam magam.
Suhogás.
Megpördültem, és elkaptam egy árnyékot. Lassú léptekkel közelítettem a nappali felé.
A következő pillanatban, karokat éreztem a nyakam körül, és egy finom, lágy női test simult az enyémhez. Kinyitottam a szem, de nem toltam el magamtól.
Illata mit sem változott.
Hosszú, göndör haja, mint az ében, alakja őrjítőbb, mint volt.
Lassan kezdtem távolodni tőle. Két okom is volt rá.
Az első: jobban szemügyre kellett vennem. A második: nem akartam újra a rabjává válni.
Nem engedhettem magamnak, hogy megint beleszeressek. Pont úgy, mint azelőtt. Nem tudtam felidézni Emily képét. Szó szerint csatát vívtak bennem az érzelmek.
Emily: Aki annyira gyengéd, és kedves. Senkinek sem ártana, soha. Biztonságos, és egyszerű.
És a tökéletes ellentéte:
Kathleen: Aki egy szörnyeteg. Szörnyen durva. És veszélyes. Az élet csupa kaland mellette.
Nem állt viszont jogomban, hogy válasszak kettőjük közül. Azt sem tudtam, hogy régi szerelmem miért jött vissza. Nem lehettem hiteles abban sem, hogy Emily mindent úgy gondolt, ahogy mondta.
Azonban egy dolog bizonyosan a birtokomban volt, méghozzá nem kis mennyiségben…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése