26. fejezet: Hisztéria

/Időben, egy bizonyos haveromnak... olvass, és akkor mond hogy jó vagyok! :)/

Amint felmentem a szobámba, nem találtam senkit, csak egy sárga papír fecnit, az ágyam melletti falra ragasztva. Kézzel írott szöveg állt rajta.:

Elmentem a cuccomért. Öt perc és itt vagyok! Addig beszélj Hans-szal! Ígérem, itt leszek, mire végzel! Örökké szertelek! Csókol: Félix 

Égre emeltem a szemem, majd lementem a nappaliba, remélve, még ott találom a vendégünket.

De legnagyobb meglepetésemre, csak a mama ült a kanapén, és a TV-t bámulta álmoskás tekintettel. Amint meglátott maga mellett, rám nézett, és egyből kombinálni kezdett.:

- Na mi az, a lovagod hazament? – kérdezte cinikusan.

- Jaj, nem dehogy fent vár! – hazudtam könnyedén a saját anyámnak.

- Aha persze! Akkor te miért vagy lent? – kérdezősködött, szinte ordítva, hisztérikus hangnemben. – Nem bírod elviselni, hogy faképnél hagytak! Igaz? – folytatta. 

- Te miről beszélsz mama? – kérdeztem, és csak akkor vettem észre a poharat, a dohányzóasztal szélén. Vékony csíkban, aranysárga folyadék csillogott az alján.

A mama az én örömöm láttán inni kezdett. Hát ez fantasztikus! – beszéltem a fejemben.

Nem elég, hogy a legeslegjobb barátnőm, a héten halt meg, és a pasija a nyakamon maradt, mellesleg az én pasim sem piskóta, most meg ez. Lassacskán úgy érzem, hogy én vagyok a felnőtt a házban, és nem a mama. Ilyen felelőtlenséget! 

Nem is csoda, hogy szegény Hans az emeleten van, és nem itt a mamával. Biztos halálra szekálta szegény srácot! – agyaltam tovább.

Megfogtam a poharat, és azzal a lendülettel, elindultam a konyha felé. A mama

nyafogva szólt utánam.:

- Héj! Még csak négy olyan pohárral ittam! – nyígta, mint egy kétéves kislány, akitől elvették a nyalókáját.

- Mi az, hogy még csak négy pohárral? Annyi nem volt elég? Nézd így is melyen állapotban vagy! – szóltam rá, szinte kiabálva. 

Azzal elmostam a poharat, és az összes Wiskey-t, amit az italszekrényben találtam, jól eldugtam. Bár tudtam, hogy a mama nincs olyan állapotban, hogy eljusson az italszekrényig, jobb volt elővigyázatosnak lenni.

Teljes nyugalommal visszasétáltam a nappaliba, majd nagyot sóhajtva a mama hóna alá nyúltam, és támogatva felkísértem a szobájába. 

Mihelyt ki tudta venni az ágya alakját, ledőlt rá. Még azt sem engedte, hogy kitegyem az ágyneműjét. Az egész napi ruhájában, befeküdt az ágyba, és magára húzta a takarót.

Mellé ültem, és a tőlem telhető legnyugodtabb hangon szóltam hozzá.: 

- Jobban vagy anyu?

- Igen, valamennyivel. Jobb így vízszintben... - nyögte.

- Aludnod kéne. Majd én elpakolok a konyhában. Csak pihenj nyugodtan. - ajánlottam fel készségesen.

- Köszönöm. - lehelte, majd amikor felálltam mellőle, utánam kapott - De még mielőtt lemennél. Eszembe jutott, milyen lesz a jövőd Félix mellett... 

- Ezt hogy érted? - kérdeztem értetlenül.

- Úgy szívem, hogy láttalak titeket, mit családot. Kék szemű, fekete hajú kisfiú szaladgált mellettetek, míg ti sétáltatok valami réten... - ásította.

- Jaj mama, aludnod kéne. - legyintettem.

- Jól van, jó éjt. - nyögte még, aztán az oldalára fordult, és elaludt.