/Nagyjából időben. Ez egy kicsit nyálasabb lett, de ilyen is kell... :D/- És most mi legyen? - érdeklődtem szinte kétségbeesve.
- Mi lenne? Itt marad, és reménykedünk benne, hogy nem csinál semmi őrültséget. - válaszolta egyetlenem.
- Ezt hogy érted? Miféle... őrültséget?
- Hát, mint mondjuk... nem is tudom... szórakozásból alakot vált, vagy ilyesmi. Emily, ne mond már, hogy kisebb korodban nem néztél rajzfilmeket. Ugyan azokat csinálhatja, mint mondjuk Harry Potter vagy ki a fene.
- Á most már mindent értek. Szóval itt van a lakásunkban egy tizenhat éves varázslótanonc, aki bárhol bármikor, bármivé változhat. - fedtem fel az igazságot.
- Hát, most hogy mondod, elég kritikus lesz ez az egy hónap. Nagyon vigyáznod kell Hansra, nekem pedig rád. - figyelmeztettet.
- Miért is? - kérdeztem.
- Mert amikor a gyász, vagy egyéb befolyásoló tényező hat egy mágusra, lehet hogy... - várt.
- Hogy? - vágtam rá, mérgemben.
- Hogy megkattan, és olyasmit csinál amit nem kellene.
Mondjuk bújában felrobbant egy házat vagy valami. - majd elnyúlt az ágyamon.
- Értem. Szóval most már Pszichopata tizenhat éves varázslótanonc. - összegeztem.
- Csak pozitívan, Emily! Kérlek!
- Rendben. - helyeseltem.
Leültem mellé az ágyra, és az ölembe vettem az egyik párnámat. Ezt nem hagyhatta annyiban. Felült, egyik kezével az ágyon támaszkodott, a másikkal végigsimította az állcsontomat, a fülemtől az ajkamig. Lassan, ugyan de biztos mozdulat-sorral fektetett a hátamra, miközben kivette a párnát közülünk.
Arcunk között már csak pár centiméter volt, amikor egy váratlan kérdéssel állt elém.:
- Biztosan becsuktad az ablakot? - majd leugrott rólam, és az említett ablakhoz sietett.
- Nem tudom, talán. - válaszoltam egyszerűen.
- Nem, nem zártad be rendesen. - megtette amit én elhalasztottam. - Így most már jó.
- Miért olyan fontos ez? - érdeklődtem.
- Gyere, megmutatom! Így majd megérted. - a kézével intett felém, hogy menjek.
Megfogtam azt, s ezzel a lendülettel lemásztam az ágyról. Amikor a már csukott ablakhoz értem, amin betűzött a napfény, megijedtem. Mi lett volna, ha Félix megint átváltozik? De szerencsére ez nem történt meg.
- Nézd, így, hogy van valami köztem és a napfény között, így nem hatásos a csók. Csak akkor látod az igazi énem, ha közvetlenül vetül rám. - egy mozdulattal kinyitotta az ablakot, s csukott szemmel fürdött a fényben.
Egyszerűen lélegzetelállító látvány volt. De megtörte gyönyörködésem.:
- Mutatok valamit! - átkarolt, kinézett az ablakon, s vissza is húzódott, hisz nem volt kint senki.
Most már két kézzel szorított magához. Lassan, óvatosan emelkedni kezdtünk. Lenéztem, és láttam, hogy a lábam már le sem ér a padlóra. Az ablakpárkány magasságáig emelkedtünk, ott lebegtünk pár pillanatig, majd felsurrantunk a tetőre. Elállt a szavam. Leírhatatlan érzés volt repülni. És az, hogy ezt mind szerelmem karjai közt tehettem ,csak tetőzte az élvezetet. Elállt a szavam, amikor láttam, ahogyan Félix egész testét fény övezi. Hirtelen közelebb húzott magához, és lágy, de ugyanakkor szenvedélyes csókot lehelt ajkaimra. Úgy éreztem, elolvadnak a lábaim.
Amikor elengedett, sietve szólt rám.:
- Nézz magadra!
Zöld, apró levél mintás, keresztpántos kis ruhára, és fehér balerina cipőre váltott öltözékem. Hátranyúltam a kezemmel, és boldogan tapintottam reményeim beteljesülését. Hosszú, fehéren csillogó tündérszárnyak tarkították megjelenésem. Azonban egy villanás után, újból a sima Én lettem.
- Mi volt ez? - kérdeztem boldogan, de ugyan akkor csalódottan.
- Amikor egy tündér szerelmesen csókolja kedvesét, az utolsó napsugárban, szerelme ugyan csak pár pillanatra, de megtalálja tündér énjét. Összefoglalva ennyi történt. - magyarázta.
- Köszönöm. - mosolyogtam fülig érő szájjal.
- Nincs mit. - ölelt át.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése