/Hans/Érdekes módon, ismét csak csengettek. Immár zsinórban harmadszor én nyitottam ajtót. Az ájulás szélén találtam magam, amikor megláttam az előttem álló személyt.
Nem láttam ugyan, még csak képeken, de felismertem ki az. Vöröses haja a szemébe lógott, szeplői aranyosságot kölcsönöztek arcának. Fekete garbó, nadrág és cipő volt rajta, pedig tavaszias volt az időjárás. Aztán megértettem.
Hans szégyenlős mosolyával villantotta meg, gyöngysor szerű fogait. Fekete ruhái, a gyászt tükrözték, s látszott a szemén, hogy az utóbbi napokban nagyon sokat sírt. Aletta miatt. A lány halála nem csak engem viselt meg, de őt is.
Poggyásza szárát szorongatva, idegesen nézett rám.
Arra várt, vajon megismerem-e. Majd legnagyobb meglepetésemre, a én nyelvemen szólt hozzám:
- Emily ugye? - kérdezte tőlem, megilletődve.
- Igen. Szervusz Hans! - szóltam. - Nem szeretnél bejönni?
- Köszönöm. - reagált, majd belépett az ajtón.
- Ne haragudj, hogy így neked támadok, de mit keresel itt?
- Csak azért jöttem, mert kirúgtak a kollégiumból, és tudod, hogy mivel a múlt héten voltam 16, így már a nevelő intézetbe sem mehetek vissza. - magyarázkodott.
- Te jó ég, ez szörnyű. És most mit akarsz csinálni? - érdeklődtem tovább.
- Tudod, Emily, Aletta nagyon sokat mesélt rólatok, hogy már szinte testvérek vagytok, és hát arra gondoltam, hogy, tudod...
- Befogadnánk-e.
- Hát, igen.
Ez a beszélgetés a konyhában folyt, mert oda lökdöstem be Hans-t az ajtóból. Hála az égnek a hatalmas szobanövény, ami mögül a mama mindig kihajolt, pont eltakart minket. Ennyi volt a szerencsénk.
Aztán már hallottam anya lépteit, így tennem kellett valamit. Elindultam a nappali felé, miközben intettem Hansnak a hátam mögött, hogy jöjjön utánam. Mázlimra, vette a lapot, és Ő is elindult. Amikor beértünk a nappaliba, automatikusan mellém állt. Köszönt:
- Örvendek. A nevem Hans. Emily egyik barátja vagyok, mert a legjobb barátnőjével jártam. Németországból érkeztem.
- Emily, - szólalt fel édesanyám, a hírek hallatára - miért nem szóltál, hogy vendéget vársz? - kérdezte azzal az elviselhetetlen hangsúllyal.
- Nem szóltam az érkezésemről, mert nem volt hova mennem Ms.Morgen. Önök az egyetlen hozzátartozóim. Ha szabad ezt mondanom. - állt ki mellettem Hans, és én még mindig nem szóltam semmit, csak álltam ott, mint egy darab fa.
- Á, így már érthető. Hát, minden esetre szívesen látunk, itt, amíg csak
szükséges. Birtokba veheted a vendégszobát. Ugye, Shila? - szólt bele a papa, az üzleti hangnemén.
- Persze. Ez csak természetes. És fogadd részvétemet Aletta miatt. - helyeselt a mama.
- Köszönöm. - szólt Hans, s könnybe lábadt a szeme.
- Emily, kérlek kísérd fel a szobájába rendben? - utasított apa.
- Örömmel. - nem mertem ellenkezni.
Félixet sajnáltam a legjobban, hisz míg én fent pakoltam Hans cuccait a vendégszoba kétajtós szekrényeibe, Ő lent maradt a nappaliban, szüleim kereszttüzében.
Egyáltalán nem irigyeltem, de tudtam, hogy ha a papa elmegy, anya már nem lesz olyan feszült. Így is lett. Amikor Hans utolsó ingjét tettem éppen a szekrénybe, a a papa felkiáltott:
- Emily, megyek! Gyere le, had köszönjek el tőled!
- Rohanok!
S leviharoztam a lépcsőn. A papa a lépcső alján állt, s a korlát végébe kapaszkodott. Aktatáskája már a kezében volt. Felém nézve, állt, és várt, míg leérek. Hangos dobbantással értem földet, s erre mind a ketten elmosolyodtunk. Megölelt, s egy puszit nyomott a homlokomra. Majd ismét megölelt, s annyit súgott a fülembe:
- Jól választottál. Légy vele nagyon boldog.
- Az leszek. - dünnyögtem vissza.
Majd elengedett, s elköszönt. Megköszönte a vendéglátást a mamának, és kezet fogott Félixszel. Majd felkiáltott Hansnak is egy ,,Szervusz!"-t, s kisétált az ajtónkon.
Keserédes érzés kerített hatalmába, hisz alig láttam, mert látogatása sajna nem volt hosszabb másfél órától, és örültem is neki, hogy egyáltalán emlékezett a szülinapomra.
Alapul véve Hans-t, boldog voltam, hogy a szüleim nem marták egymást, amikor én is a közelükben voltam, sem anyám, sem apám nem ivott, nem volt drogos, és nem cigarettázott. Csak elváltak, de nem hagytak el. Viszont tudtam, hogy még közel sincs vége a napnak. Még ott volt Félix, és Hans is. De hát, jobb később mint soha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése