/Hihetetlen, időben felkerült...!:)/Hallottam, ahogy megszólal a csengő, és akkor már értettem, hogy miért tűnt el megint. Viszont amikor felültem az ágyon, és megfordultam, egy kézfejet láttam az ablakpárkányon. Az ujjak végei el voltak fehéredve, mint amikor az ember húzódzkodik. Ki néztem az ablakon, és Félixet láttam, ahogy a párkányon csimpaszkodva lóg lefelé a ház falán. Aztán megint jött a napfény, és ugyan csak tündérként láttam. Viszont most nem kapaszkodott. Sokkal inkább repülni láttam. Igen, valóban repült. Fehér szárnyai a kolibrinél is gyorsabban csapkodtak, hogy fenntartsák szerelmem. Teste egy cseppet sem feszült meg. sokkal inkább volt pihe, mint ember. - Emily! Gyere le légy szíves! – hangzott a konyhából a mama hangja. - Megyek. – ordítottam vissza. Félix még lopott egy csókot, miközben ismét majdnem az ágyon kötöttünk ki. Majd hangos léptekkel elindultam lefelé a lépcsőn. Az utolsó három lépcsőfokra rá sem léptem. Szó szerint repültem az ajtó felé, amikor megláttam ki az. A szürke öltönyös férfi, aktatáskájával a kezében, mereven állt az ajtóban. Nyakkendője elegánsan csomózva, cipője frissen vakszolva. Világos haja félig oldalra fésülve, zselézve. Amint meghallotta lépteim hangját, lélekben felkészítette magát a becsapódásomra. Viszont mikor ez megtörtént, már annyira nem volt merev. Átöleltük egymást, mint apa és lánya, majd egy elhaló mondatot engedtem el a fülem mellett. A mama szólt:
- Ó, milyen édes. Na, megyek, főzök egy kávét. Elengedtem a papát, aki kapott az alkalmon, és letette a táskáját. Kigombolta a zakóját, és leült mellém a kanapéra. Alig változott valamit azóta, hogy nem láttam. Ugyan olyan ügyvédes, mint volt. Szép lassan végigmért, majd megszólalt: - Hogy megnőttél, s milyen szép lettél. Jó újra látni téged Emily! - Köszi, papa. Téged is. Mi hír felétek? Jól megy az üzlet? – érdeklődtem udvariasan. - Üzlet, üzlet. Nem azért vagyok itt, hogy az üzletről beszélgessünk. Sokkal inkább egy szülinaposhoz jöttem. Na, ki lesz 15 nemsokára? Had halljam ki lesz? - Én… - nyögtem kellő időt hagyva a mondatai után. A papa a mindig is megszokott hangsúlyával ejtette a szavakat. Kés öröm volt számomra hallani, és látni őt beszélni. Egyszer csak a mama kiszól a konyhából. : - Edgár! Kérsz kávét? Emily, iszol valamit? – kérdezte, majd elhajolt a pulttól, hogy lásson minket. Az útjában álló szobanövény már akkorára nőtt, hogy kész dzsungel hangulatot idézett a szobába. Egy gyors válasszal elintéztük: - Igen kérek! Köszönöm Shila! – válaszolt a papa, szép nyomatékkal a mama nevén. - Én nem kérek semmit, köszönöm. – igazából sem éhes, sem szomjas nem voltam. Végig csak az járt a fejemben, hogy vajon azt kapom-e amire vágytam. Nagyon reménykedtem benne, hogy megkapom a rajzpadot. Hisz beleférne apu táskájába nem? Dehogyis nem- elmélkedtem. A papa, egy hatalmas, piros dobozt vett elő a táskájából. És persze a mamáról sem felejtkezett meg. Egy apró ékszeres-dobozt nyomott a kezébe. Amilyen gyorsan csak emberileg lehetséges volt, téptem a papírt, törtem a dobozt, és csak kutattam, hogy mi lehet az. Közben végig az járt a fejemben, hogy bár itt lenne Félix, és tündéri gyorsaságával tépkedhetné le a papírt a doboztól. Amikor megszabadítottam ajándékomat a felesleges részektől, megláttam, hogy az ajándékom nem más, mint egy igazi, full extrás rajzpad! Annyira örültem neki, hogy egyenesen a papa mellkasának rohantam, aki hatalmas nyögések közepette próbált meg lenyugtatni, több-kevesebb sikerrel. Aztán mégis csak szóhoz hagytam jutni:
- Nem csak ennyi. – mutatott a dobozra. - Mi az, hogy nem csak ennyi? Mi van még benne? – kérdeztem, miközben lemásztam jó apámról. Sietősen forgatni kezdtem a dobozt, és kivettem belőle a plusz valamit. Egy szív alakú, zenélő ékszerdoboz. Ami nem mellesleg az altatómat játszotta. Azt hittem elsírom magam. De inkább ránéztem a mamára, kinek a doboza, még mindig felbontatlanul volt a kezében. : - Na, mi az? Te nem bontod ki? - kérdeztem türelmetlenül, amit észre is vettek, így mind ketten elmosolyodtak. Jó volt együtt látni őket. Fura volt, de jó. - De persze, te kis türelmetlenje. – adott hangot anya az egyik rossz tulajdonságomnak. Amint kinyitotta a kis kék papírral bélelt csomagot, és széthúzta a bélést, egy pár gyönyörű ezüst fülbevaló csillant meg benne. ,,Teljesen olyan, mit Félix szárnyai. Nem, Félix szárnyai ragyogóbbak.” - hazudtoltam meg, saját magam. ,,Szép kis születésnap előtti ajándék, komolyan mondom”- forgattam tovább az agyam. -,, és arra nem gondol a papa, hogy esetleg anya is ezt vette?” Körül belül ennyi időm volt, a gondolataim tisztázására, mert aztán feleszméltem, felrohantam a szobámba, bekapcsoltam a gépem, és bedugtam a padot. A program, amivel működöt, már régen rajta volt a gépemen, ha minden esetre megkapnám, amit kívántam. Telepítés, beindítás, és kész. Amit először rajzoltam az egy… Á, úgy is tudjátok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése