/Büntiben voltam, mentségemre szóljon! :)/Amikor készen lettem az alkotással, a mama, és a papa, az ajtóban álltak. Nem tudtam, hogy végig ott álltak-e, vagy csak akkor érkeztek, de a papa inkább bekopogott a nyitott ajtón, nehogy megsértsen. Gondolom én.
- Megnézitek? - kérdeztem izgatottan.
- Persze. - vágták rá egyszerre mind ketten.
- Gyertek be! - szóltam. Mögém léptek, egy gyors pillantás egymásra, és már kémlelték is a képernyőt. A kis lény, ami rajta látszott, teljesen zöldbe öltözve virított a fehér monitoron. Zöld, levélmintás ing, bőrnadrág. Természetesen méregzöld,
akár csak a cipő. Fehér szárnyai kísértetiesen hasonlítottak valakiére.
Még a vonásai is. :
- Te Emily! Úgy hasonlít ez a tündér valakire. De nem emlékszem ki lehet az... - szólalt meg a mama, de szerencsére nem tudta befejezni a mondatot, mert csöngettek.
Felpattantam, és lerohantam. Igaz nem szaladtam olyan gyorsan, de azért volt hangja a lépteimnek. Csak úgy repültem az ajtó felé. Elkaptam a kilincset, és már nyílt is az ajtó. Viszont amint megláttam ki az, azt hittem elájulok. Ugyan is az én egyetlenem, kiöltözve álldogált az ajtónkban. Közelebb lépet:
- Bejöhetek? - kérdezte, és én értettem a célzást, ami a hangjában rejlett.
- Ööö... Persze. - invitáltam be. - Hogy gondoltad ezt? - kérdeztem olyan hangsúllyal, amit egy idegbeteg szokott produkálni.
- Hogy érted? - Válaszolt egy újabb kérdéssel.
- Úgy értem, hogy anya is és apa is itthon vannak, te meg csak így beállítasz. - keltem ki magamból.
- Hoztam neked valamit, és úgy gondoltam ideje megismerkednek a szüleiddel. - válaszolta egyszerűen. Nagyon idegesített a spontaneitása.
Annyira jó volt vele lenni, de csak akkor, mikor már megbeszélte velem is. Na jó, ez egy kicsit fura volt azok után, hogy már vagy három napja folyamatosan feljárkál hozzám. Ráadásul az ablakomon keresztül. És sohasem beszéli meg velem. A lépcső tetején álltak a mamáék. Szó szerint az ájulás kerülgetett, amikor megindultak felénk. Félix csábító mosolya, engem is mosolygásra késztetett. A mama is erőltetett egy vigyort az arcára.
Nem sikerült valami meggyőzően, de ki vigyorogna igazit akkor, amikor a lányát az udvarlójával találja a saját nappalijában.(?)
- Örvendek a szerencsének. - nyújtotta apa a kezét.
- Számomra a megtiszteltetés. - szorította meg apám kezét egyetlenem.
- Örülök hogy megismerhetlek. Félix ugye? Emily nem éppen beszédes veled kapcsolatban. - árult el a saját anyám. Annyira fel tud hergelni, hogy öntudatlan állapotomban szólaltam fel.
- Köszi anya. - fejemet ugyan úgy csüngettem.
- Csak az igazat Emily!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése