/Időben... :)/Félix csak ült ott, és engem nézett. Egyszer csak elkaptam a tekintetét, s egymásra mosolyogtunk. Csak egy kicsit éreztem furán magam, elhihetitek. Állítólag bele is pirultam a dologba, hisz Félix elém surrant, átölelt, és halkan, úgy hogy csak én halljam, szólt hozzám: - Veled sem lehet feltűnés nélkül flörtölni! - kacérkodott.
- Mi az, talán valamit rosszul csináltam? - ijedtem meg.
- Nem, vagyis... Elpirultál. - mosolygott.
- Bocsi, de ebből tanulva, ne flörtölj velem nyilvánosan. - utasítottam.
- Igen is értettem. - viccelődött.
Egy gyors puszi után, mit én szakítottam félbe azzal az indokkal, hogy meg kellene nézni Hanst, elindultunk felfelé. Elől mentem, Félix hátulról fogta a kezem. Így mentünk fel a lépcsőn. A szoba ajtajába érve, megálltunk, s csak néztünk magunk elé. Hans az ágy végén ült, s egy fekete képkeretes fotót nézegetett. Szinte biztos voltam benne, hogy Aletta van rajta. Mellé ültem az ágyra, s elkezdtem simogatni a hátát. Majd amikor Félixre néztem, láttam, hogy nem igen díjazza tettemet, de valahogy kötelességemnek éreztem megvígaztalni szegény Hanst.:
- Minden rendben lesz! Hidd el! - próbáltam kicsit jobb kedvre deríteni. - Nekem is nagyon hiányzik, de könnyebb megbirkózni a gyásszal, ha osztozunk rajta.
- Semmi sem lesz már ugyan olyan, Emily! Tudom, mert túl sok embert vesztettem el már az életemben. - csüggedt tovább.
- Ha neked könnyebb, beszélhetünk róla. - vetettem fel.
Hans rám nézett, s arcáról a kétségbeesés eltéveszthetetlen vonásait olvastam le. Majd sóhajtott egyet, és belekezdett.:
- Kicsi koromban, amikor a nevelő intézetben éltem, voltam olyan öt éves, amikor a dadus elmondta, hogy az anyám meghalt, méghozzá akkor, amikor én megszülettem. Belehalt a szülésbe. Az apám adott le az intézetbe, mert nem tudott volna eltartani. Nyolc éves koromban, kaptam egy levelet, amiben az állt, hogy az apám öngyilkos lett. Leugrott egy négy emeletes panelház tetejéről. Aztán, ez évben, amikor megismertem Alettát, tudtam, hogy kiraknak az intézetből, mihelyt betöltöm a 16. életévem. Arra gondoltam, hogy veszek egy házat London mellett, és idehozom Alettát is. Két év múlva elvehettem
volna, mert betöltöm a tizennyolcat, s így összeadhattak volna minket. Addig pedig német-angol tolmácsként vállalhattam volna munkát. - mesélte, s én csak ültem ott mellette, a hátát dörzsölve, miközben megpróbáltam leolvasni valamit az arcáról.
Nem igazán sikerült.
Ránéztem az ajtóban álló Félixre, aki tátogott valamit. Megtettem amire megkért, halk suttogásával: átöleltem a könnyes szemű Hanst.
- Annyira sajnálom. - fejeztem ki érzéseimet.
- Örök hála nektek Emily! Komolyan! Nem tudom elégszer megköszönni, hogy befogadtok a saját házatokba. - hálálkodott.
- Ugyan már! Ez csak természetes! Hisz majdnem családtag vagy! - nyugtatgattam.
Félix beljebb lépett a szobába, s elkezdett az asztalon lévő cuccok között kutatni. Majd felvett egy apró tasakot, kinyitotta, aztán megfordult.
Arckifejezése olyanra hasonlított, mintha szellemet látott volna. Ráncolta szemöldökét, s Hansra bámult. Megijedtem, aztán én is Hansra emeltem tekintetem. A férfi, felemelte fejét és rám nézett, majd Félixre. Megszólalt.:
- Valami probléma van? - kérdezte ártatlanul.
- Ki vagy te? - kérdezte Félix halálosan lassan.
- Hans Dollenstein. Miért? Te ki vagy? - kérdezett vissza.
- Én egy őszinte ember. A nevem Félix Jost. Te pedig mágus vagy. - köpni nyelni nem tudtam erre a mondatra. ,,Mi van? Hogy mágus? Te megka... Várjunk csak, miért ne lehetne? Ha Félix tündér, Hans miért ne lehetne mágus?"- elmélkedve kérdeztem magamtól.
- Te meg egy hazug tündér! - vágott vissza a mágusnak titulált fiú.
- Állj! Én tudtam, hogy Félix tündér! - védtem meg kedvesem. Egy lépéssel mellé álltam, így beleláttam a tasakba. Ki nem hagytam volna, hogy bele lessek. De amikor ezt megtettem, azt kívántam bárcsak ne tettem volna. Egy üveggolyóban egy pálca forgott. Nem egy sima fa pálca, hanem olyan varázs pálca szerűség. Tisztára mint a mesében. Nem hittem a szememnek. Tényleg az volt, aminek Félix kiáltotta ki.
- Miért nem mondtad el rögtön? - kérdeztem ismét.
- Mert nem hittem, hogy tudsz a kedvesed mocskos kis titkáról. - gúnyolódott, mire Félix egyből ugrott.
- Mi az hogy mocskos kis titok? Akkor a tied mi? Áldás? - ugrott felé, a csomagot a földre dobva. Meglökte Hanst, aki az ágyra esett ettől a mozdulattól. Mielőtt ellökte volna vendégünket, belecsimpaszkodtam a karjába, így csak fél kézzel tudott taszítani a fiún. Bár lehet, hogy ezért is csak ráesett az ágyra, és nem épült be a falba szegény.
- Héj! Álljatok le! Elég ebből. Gyere Félix, hagyjuk had nyugodjanak le a kedélyek! Veled pedig majd még beszélni akarok! - mutattam az ágyon fekvő fiúra.
Majd megfordítottam kedvesem, s hátánál fogva kituszkoltam a szobából. Egyenesen az enyémbe. Lelöktem az ágyra, majd becsuktam magunk mögött az ajtót.
