5. fejezet: Értetlenkedés

- Mi az a Merkúró? – kérdeztem még félkómában. Nem nagyon tudtam mi történt, az elmúlt 10 percben. 

- A Merkúró a tündér klánok vezetőinek szövetsége. – mondta Félix kicsit nyugodtabban. 

- Lehetőleg érthetőbben! – mondtam érthetetlen képet vágva. 

- A tündérek klánokra vannak osztva, ami nálatok embereknél a családot jelenti. A mi klánunkban Veroniká meg Rafael a két testvérem, és a szüleim, Korinna és Dorián  él. Na szóval  a Merkúró ezeknek a klánoknak az ősei. Érted? Ha egy tündér vissza akarná vezetni a családfáját, mindig a Merkúrók lennének az utolsó ősei, mind atyai, mind anya ágról. – Mondta félhalkan, hogy ne hallja senki. Gondolom azért nehogy bolondnak nézzék. 

- Értem. És hol lakik ez a Merkúró uraság? – kérdeztem tágra nyílt tekintettel. 

- Ők nem egy tündér. – szólalt meg ismét, de most elmosolyodva. 

- Hát akkor hányan vannak? – faggattam tovább. 

- Hárman : Amin, Zénó,Valér. – sorolta őket csendben. 

Elkezdett fújni a szél. A hajamban fekete csat volt, melyet a szél kifújt a hajamból. Félix feleszmélve gondolataiból, ugrott egyet a csat után aztán eltűnt. 

Becsuktam a szemem, mintha álmodnék, és szeretnék felébredni. Az igazság az, hogy tényleg szerettem volna ha csak álmodom, de ez igaz volt. Minden egyes szó amit Félix mondott, igaz volt. Aztán éreztem Félix érintését az államon, úgyhogy kinyitottam a szemem, és megláttam Félix kétségbeesett tekintetét.  

- Jól vagy? – kérdezte aggódva, - visszahoztam a csatod.  

- Igen, persze hogy jól vagyok. Csak ez nekem kicsit sok egy napra. Mellesleg köszi, hogy visszahoztad. 

- Nagyon szívesen. Én azt hiszem mellőzzük egy kicsit a tündér dolgot. 

- Szerintem is jól tennénk. 

- Akkor beszéljünk rólad. – mondta és leült a pokrócra, az árnyékba, ami gondolom nem volt véletlen. 

- Oké mit szeretnél tudni? – kérdeztem és követtem a példáját. 

- Van hobbid? 

- Persze. 

- És mi az? 

- Fotózom. 

- Az nagyon érdekes, mindig érdekelt a művészet. 

- Most is nálam van a gép. Csinálok rólad pár képet, ha megengeded. 

- Persze de csak az árnyékban. 

- Én is így gondoltam. 

- Na, akkor kezdjünk hozzá! – mondta, és kihívó pózba vágta magát.