12. fejezet: Egy heves pillanat…

Félix felült a robogójára, ami egy Gilera Runner 50 SP volt. Megvárta, amíg felülök mögé.
Amikor leért a fenekem az ülésre, már csak azt vettem észre, hogy a sebességmérő, már az 50-esen pörög.
- Hova sietünk? – kérdeztem a legesleghiggadtabb hangomon, amit abban a szituációban elő tudtam kotorni. – Én mindig ráérek. Az idő, amire utoljára gondolok, amikor veled vagyok.
- Köszönöm, hogy őszinte vagy. Mellesleg azért sietünk, mert ha hamar haza érsz, még időben fel tudok ,,menni” a szobádba, s ez által hamarabb írod meg a leckédet, így több időnk lesz másra… Amint mondtad, az idő az utolsó neked, nekem pedig az első. -
szólt, de először mukkanni sem tudtam a hatalmas igazságoktól, amiket mondott.
De aztán megtaláltam a hangnemet, és a kifejezést, amit kerestem.
- Tudod hogy nem úgy értettem…- de nem tudtam befejezni a
mondatot, mert félbeszakított.:
- Tudom hogy-hogy értetted. – szólt mosolyogva.
Akkor vettem csak észre, hogy már a ház előtt állunk.
- Itthon van a mamád? – kérdezte, majd sóhajtott egyet. Nem éppen értettem vajon miért,
ezért elindítottam magamban egy gondolatmenetet, aminek az lett a vége, hogy:
- Mi a baj? – kérdeztem jobb kezemmel magam felé fordítva a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni. Olyan volt a szeme, mintha valakinek könyörögne. Nem is tudom, mint aki kétségbe van esve.
- Semmi. – szólt, s kezét az én kézfejemre fektette, majd lecsúszta, az alkaromon, majd a
vállamnál, addig, amíg el nem ért az arcomhoz. Ott aztán megállt, majd hüvelykujjával
megsimogatott. – Tényleg semmi. Ne aggódj.
De ez már alig jutott el a tudatomig, olyan közel volt az ajka az enyémhez. Várt. Majd bele őrültem.
- Élvezed? – csúszott ki ismét. – Ah… Félix ez már kínzásnak számít!
Nem mozdult. Majd amikor elmosolyodott, megszólalt, de nem távolodott el egy milliméterrel sem.
- Olyan izgató hallani a szívverésed, amikor melletted vagyok. – válaszolta még mindig mosolyogva. ,,Ennyire izgatná a szívverésem, hát akkor had legyen izgatott.”- gondoltam, s olyan közel hajoltam, hogy ajkaink összeérjenek, de még ne csókolózzunk. A pulzusom azt hittem az egeket verte, és kihallottam a szívverésem.
- Emily ne tedd ezt! – mondta halkan. – Na, és ilyenkor ki kínoz kit?
Nem szóltam semmit, csak közelebb hajoltam. Ajkaink összeértek, és akkor, abban a pillanatban marhára nem érdekelt ki lát, és ki nem. Kezemet, Félix arcáról, a tarkójára csúsztattam, onnan pedig egyenesen beletúrtam a hajába. Ezzel is közelebb húzva magamhoz. Éreztem, ahogy egy kicsit szétteszi a lábát, és behajlítja a térdét, hogy beférjek a két lába közé. Nem haboztam
megtenni ezt. Olyan közel akartam lenni hozzá, ahogy csak lehetséges volt. Ha lehetett volna összeolvadtam, volna vele. Félix csípőjét a medencémnek szorította, így érzékelhettem az igazát, hogy mennyire izgató a szívverésem számára.
Annyira vártam már, az estét! Legszívesebben akkor és ott bevonszoltam volna a házba, egyenesen fel az ágyamba… De nem lehetett, mert egyrészt anya otthon volt, és még a hülye leckét is el kellet készíteni. Viszont, Félixel…