1. fejezet: Megtörténik a lehetetlen

Az egész két hónapja kezdődött, mikor Félix az ebédlőben feltett egy kérdést.
- Ebédelsz velem? – kérdezte, miközben kinyújtotta felém a kezét, hogy megfogja az enyémet.
Természetesen igennel feleltem, és megfogtam Félix felém nyújtott kezét. Elhúzott a megszokott asztaláig, ahol addig mindig egyedül ült.
Miközben elfogyasztottuk a tálcánkon lévő papírzacskó tartalmát, sokat beszélgettünk a divatról, a sportokról, a tudományról és a politikáról. Az ebéd kellemesen telt el, mivel Félix nagyon jó társaságnak bizonyult.

Nem nagyon tudtam ugyan figyelni a szavaira, mert elvesztem a gyönyörű szempárban, ami az enyémben kutatott. Nem is tudom, mit kereshetett a szememben, talán érdeklődést, egy kis bámulattal megspékelve.
Szemei az írisz körül mélykékek voltak, onnantól kifelé egyre inkább tengerszínben pompázott, fekete pöttyökkel tarkítva. Félix kifejezetten helyes srác, és nem igazán tudom, hogy mi okból, de felkeltettem az érdeklődését.

Két tesója van: Rafael, a bátyja, és Veroniká, a húguk. Veronikával járok egy osztályba, a 8. a –ba. Vero (mi csak így hívjuk Veronikát) az osztály legjobb pasijával jár. Nem is csoda minimum olyan csinos, mint Asley Tisdale csak Vero fekete.
Mind a hármójuknak fekete hajuk van. Már szinte kék. Amúgy Veroval egész jó barátnők vagyunk. Na, jó nem a legjobbak, de jóban vagyunk.

Félix, az ebéd után bekísért az osztályba és azt kérdezte:
- Lennek kedved eljönni velem piknikezni a Stonehenge - hoz? Mondjuk holnap úgy délután három körül?
Persze én erre is igent mondtam, mint minden kérdésére. Aztán nyomott egy puszit az arcomra és elment. Annyit mondott még hogy holnap találkozunk.
A pusziba, amit lágyan nyomott az arcomra szó szerint beleborzongtam. Az ajkai forrók voltak, és ahogy hozzáérintette őket az én jéghideg bőrömhöz libabőrös lettem, és szerintem ezt ő is észrevette, mert elmosolyodott.

 A biosz óra eléggé unalmas volt, de szerencsére nem boncoltunk békát!
Amikor hazaértem anyu kiabált:
- Emily gyere gyorsan, nézd mit találtam!
És berakott egy kazettát a lejátszóba. Nem tudtam, miről beszélhet, de amikor megláttam a felvételt sejteni, kezdtem mi lehetett az.
- ,,Csak nem? Ugye nem az, amire gondolok? Komolyan anyu! Ne már.”– mondogattam magamban.