2. fejezet: A találka

/ Bocsi, hogy ilyen későn, de tanulni is kell valamikor! :-) / 

 / Shila, Emily anyukája /

Az egyik gyerekkori videómat nézte és azon nevetgélt, ahogy gügyögtem még az első szülinapom előtt egy héttel. Mellesleg Március 16.-án születtem. És már csak két hét van addig. Nem tudom, mit kapok anyutól, de remélem azt, amit kértem (egy elektronikus rajzpadot). Nagyon szeretek különböző csodalényeket rajzolni, és a rajztanár Ms.Jenifer azt mondta, van is hozzá tehetségem.

Na de mindegy térjünk vissza anyuhoz. Kivettem a kazit a lejátszóból és elmondtam neki a Félixszel való randimat a Stonehange - nél.
Aztán nagyon megörültem, mert anyu is rábólintott a dologra. Szóval majd még ki kellett találnom, hogy mit vegyek fel, és meg kellett kérdeznem Félixet, hogy vigyek-e valamit a piknikre.

Eljött a péntek és majd kiugrott a szívem, amikor Félix az ebédlő előtt megint adott egy puszit az arcomra. Ismét ketten ebédeltünk de most a mesebeli lényekről beszélgettünk. Kifejezetten a tündérekről:
 - Te hiszel a tündérekben? – kérdezte Félix és az a lélegzet elállító mosoly lefagyott az arcáról, miközben feltette a kérdést.

 - Igen, de miért kérdezed? – válaszoltam.
 - Csak, azért mert én is hiszek bennük. – és a mosoly halványabban ugyan, mint az előbb de visszatért az arcára.
Az ebéd után megint elkísért az osztályteremig és azt mondta:
- Remélem délutánig, nem gondolod meg magad! Háromra érted megyek!
És ismét kaptam egy puszit, amibe, mint mindig beleborzongtam. Aztán elment.

Bár az utolsó mondatát nem nagyon értettem, hiszen nem tudta hol lakok, és mióta a szüleim elváltak anyu levédette az adatainkat a rendőrségen így a neten sem tudta megnézni, hogy hol lakok. Nem tudom biztos, megkérdezte Verotól. Vagy a tanárnőtől. Mind egy az a lényeg, hogy még húsz perc volt az érkezéséig,és nem tudtam mit vegyek fel.

Pár perc volt még háromig, én pedig nem tudtam dönteni a fekete kék és sárga pöttyös ruhám és a lila rózsaszín masnis között. Felvettem a feketét és már ott is volt a házunk előtt egy robogóval:

- Szia Emily! – mondta és elmosolyodott.
- Szia!
- Indulhatunk? – kérdezte és végignézett rajtam.
- Mi az? Nem tetszem? – kérdeztem elcsukló hangon.
- Épp ellenkezőleg, ami azt illeti gyönyörű vagy. – mondta és egy huncut fény csillant meg a szemében.
- Köszönöm! – mondtam. – Akkor menjünk!
- Rendben. – és bólintott. A haja, a szemébe hullott aztán egy finom mozdulattal hátra seperte. Becsuktam az ajtót, és lementem a robogóhoz. Félix ismét puszit nyomott az arcomra mint mindig. És elindultunk.

Köszönetnyílvánítás

Örök hálával tartozom az eddig általam személyesen, és távkapcsolatban megismert legjobb írónőknek, akik egyben a legjobb barátnőim!


Lylia Bloom kedves írónő(társam) segítsége nélkül, az első fejezet után feladtam volna. De miután dicsérő szavaival lelket öntött belém, úgy éreztem képes vagyok folytatni.             Örök hála Lyliának!

Nagy Ildikó drága írótársam, és egyben legeslegjobb barátnőm biztatására kezdtem terjeszteni kis történetem, és vele kezdjük forgatni a történet alapján készülő sorozatot. A nyáron a részeket is láthatjátok majd, melynek főhősnője Ildikó lesz!                                                                               Örök hála Ildinek!

1. fejezet: Megtörténik a lehetetlen

Az egész két hónapja kezdődött, mikor Félix az ebédlőben feltett egy kérdést.
- Ebédelsz velem? – kérdezte, miközben kinyújtotta felém a kezét, hogy megfogja az enyémet.
Természetesen igennel feleltem, és megfogtam Félix felém nyújtott kezét. Elhúzott a megszokott asztaláig, ahol addig mindig egyedül ült.
Miközben elfogyasztottuk a tálcánkon lévő papírzacskó tartalmát, sokat beszélgettünk a divatról, a sportokról, a tudományról és a politikáról. Az ebéd kellemesen telt el, mivel Félix nagyon jó társaságnak bizonyult.

Nem nagyon tudtam ugyan figyelni a szavaira, mert elvesztem a gyönyörű szempárban, ami az enyémben kutatott. Nem is tudom, mit kereshetett a szememben, talán érdeklődést, egy kis bámulattal megspékelve.
Szemei az írisz körül mélykékek voltak, onnantól kifelé egyre inkább tengerszínben pompázott, fekete pöttyökkel tarkítva. Félix kifejezetten helyes srác, és nem igazán tudom, hogy mi okból, de felkeltettem az érdeklődését.

Két tesója van: Rafael, a bátyja, és Veroniká, a húguk. Veronikával járok egy osztályba, a 8. a –ba. Vero (mi csak így hívjuk Veronikát) az osztály legjobb pasijával jár. Nem is csoda minimum olyan csinos, mint Asley Tisdale csak Vero fekete.
Mind a hármójuknak fekete hajuk van. Már szinte kék. Amúgy Veroval egész jó barátnők vagyunk. Na, jó nem a legjobbak, de jóban vagyunk.

Félix, az ebéd után bekísért az osztályba és azt kérdezte:
- Lennek kedved eljönni velem piknikezni a Stonehenge - hoz? Mondjuk holnap úgy délután három körül?
Persze én erre is igent mondtam, mint minden kérdésére. Aztán nyomott egy puszit az arcomra és elment. Annyit mondott még hogy holnap találkozunk.
A pusziba, amit lágyan nyomott az arcomra szó szerint beleborzongtam. Az ajkai forrók voltak, és ahogy hozzáérintette őket az én jéghideg bőrömhöz libabőrös lettem, és szerintem ezt ő is észrevette, mert elmosolyodott.

 A biosz óra eléggé unalmas volt, de szerencsére nem boncoltunk békát!
Amikor hazaértem anyu kiabált:
- Emily gyere gyorsan, nézd mit találtam!
És berakott egy kazettát a lejátszóba. Nem tudtam, miről beszélhet, de amikor megláttam a felvételt sejteni, kezdtem mi lehetett az.
- ,,Csak nem? Ugye nem az, amire gondolok? Komolyan anyu! Ne már.”– mondogattam magamban.